Részletek
Letöltés Docx
Tovább olvasom
Elgondolkodtak már azon, mi történik, miután a lélek elhagyja a testet? Továbbutazik egy másik birodalomba? Vagy itt időzik ebben a világban, nem képes továbblépni? A buddhizmusban, valamint sok más kultúrában a spirituális világ – amelyet gyakran túlvilágnak neveznek – nem feltétlenül sötét vagy félelmetes hely. Inkább úgy lehet értelmezni, mint a spirituális tudatosság egy másik síkja, ahol azok a lelkek, akik még nem érték el a megszabadulást, földi életük befejezetlen kötődései és vágyai által kötve maradnak. Egy elkötelezett buddhista figyelemre méltó tanúságtételt tett: számos imaszertartáson vett részt régi temetőkben, hogy segítsen ezeknek a bolyongó lelkeknek békére és felemelkedésre lelni. Van egy ismerősöm, akit gyakran tanítómnak nevezek – nem szerzetes, nem varázsló, és nem is szellemvadász. Egyszerűen csak olyan ember, aki sok mindenen ment keresztül, aki sok szeretettjét elvesztette, és aki évtizedeket töltött a láthatatlan világ tanulmányozásával – nem babonából, hanem gondos megfigyelés és elmélkedés révén. Egy nap elmentem a tanítómhoz, és megkérdeztem: „Hiszel a szellemekben?” Mosolygott, és azt mondta: „Nekem nem kell hinni vagy nem hinni, csak megfigyelni és megérteni.” Tovább kérdeztem: „Akkor hogyan tudhatjuk, hogy a másik világ valóban létezik-e?” Egy pillanatig elgondolkodott, majd így válaszolt: „Ha igazán tudni akarod, el kell menned, és magadnak kell megtapasztalnod. Ne támaszkodj mások szavaira. Ne hagyd, hogy a filmek képei vezessenek. Hagyd, hogy a saját szemed és a saját szíved találja meg a választ.” Az elkötelezett buddhista még mindig csendesen kételkedett: valóban létezhet-e egy másik világ, amelyet nem lehet látni, hallani vagy megérinteni az öt érzékszervünkkel? Miért maradnak egyes lelkek itt, ebben az anyagi világban, még akkor is, ha az élők között töltött idejük már rég lejárt? Ezek a szellemek nem tudnak továbbmenni, nem azért, mert bárkit kísérteni akarnának vagy ártanának. Egyszerűen nem tudják, hová menjenek. Néhányukat a megbánás nyomja. Mások haraghoz ragaszkodnak, amit nem tudnak elengedni. Néhányan a szeretteiktől való elválás miatti bánatban vesztek el. Néhányan pedig egyszerűen csak elfelejtődtek. Így hát ott maradnak, a láthatatlan világban vándorolnak, és keresnek valamit, amit még ők maguk sem értenek teljesen. Ezek között a vándorló lelkek között számtalan el nem mesélt történet rejlik – a vágyakozás, bánat és a csendes várakozás történetei. Minden szellemnek megvan a maga oka, amiért ott maradt. Hallgassunk meg egy ilyen történetet! A tanítóm egyszer elmesélte, hogy egy emlékszertartáson találkozott egy sok évvel ezelőtt elhunyt nő szellemével. A nő nem érzett haragot, nem neheztelt senkire, és senkinek sem ártott. Egyszerűen csak nem maradt senki, aki emlékezett rá. Volt egyszer családja, de a férje fiatalon meghalt, a gyerekei fokozatosan elhagyták szülővárosukat, és senki sem gyújtott többé füstölőt érte, senki sem ejtette ki a nevét. Így csendben maradt, semmit sem kért, csak várt valamire. Amikor a tanítóm elvégezte a szertartást, a nő sírt. Nem olyan könnyekkel, mint az élők, de tanítóm érezte a bánatát. Sok év után először érezte, hogy valaki még emlékezik rá. A szertartás után végre tovább tudott lépni. Nem véletlen, hogy a múlt megvilágosodott Mesterei szent tanításokat és imákat hagytak hátra az elhunytak számára. Az imádság nem csak az élőknek hoz békét – hanem gyengéd fényt is vet az elhunytak lelkére. Minden ima a szeretet, a vigasz és az emlékezés energiáját hordozza, segíti a vándorló lelkeket érezni, hogy nincsenek elfelejtve, és vezeti őket, hogy elengedjék bánatukat, és békére találjanak a felemelkedésben. Egy buddhista szerzetes osztotta meg a másik történetet az elhunytért való ima szertartásról. Szerzetesi csoportja őszinte fogadalommal indult el, hogy meglátogassa a veteránok temetőjét, és hálát adó imákat ajánljanak azoknak a hősi halottaknak, akik régen életüket adták a nemzetért. A hívők csoportja belépett a háborús temetőbe, ahol több ezer, a hazájukért elesett lélek nyugszik. Füstölőt, gyertyákat, fehér krizantémokat és szívük mélyéből fakadó imákat vittek magukkal. Vezetőjük egy idős szerzetes volt, csendes modorú, de belső fénytől ragyogó szemekkel. Aztán mély, meleg hangon így szólt: „Ma nem csak azért jöttünk ide, hogy füstölőt gyújtsunk az emlékükre, hanem azért is, hogy kifejezzük hálánkat azoknak, akik elestek. Bár elhagytátok a halandó világot, lelketek még mindig itt van. Ma meghívunk titeket, hogy térjetek vissza ide, hallgassátok a buddhista szútrákat, és fogadjátok a nektek szentelt érdemeket.” Ahogy a szent harang hangja visszhangzott a levegőben, és a szerzetesek megkezdték ünnepélyes énekeiket, a légkör megváltozott. A kolostori gyülekezet minden tagja érezte, mintha egy gyengéd válasz érkezett volna a túlvilágról. „Nincs szükségünk papírpénzre vagy az élők által elégetett mulandó dolgokra. Csak azt reméljük, hogy valaki még emlékszik ránk, hogy valaki még imádkozik értünk, és hogy valaki még szútrákat szaval és érdemeket szentel nekünk, hogy folytathassuk utunkat, és ne legyünk többé csapdába esve ebben a világban.” Valóban, a távozott lelkeknek igazán az emlékezésre és hálára van szükségük, amelyet őszinte imákkal fejezünk ki a békéjükért. Néha azt feltételezzük, hogy a halál után a lélek azonnal továbbmegy az újraszületéshez, vagy az univerzum törvényei szerint átlép egy másik birodalomba. De mindig vannak olyan lelkek, akik hátramaradnak, mert életükben befejezetlen szándékok tartják őket vissza, vagy egyszerűen azért, mert senki sem segített nekik, hogy folytassák saját spirituális útjukat. Valaki halkan megkérdezte az idős szerzetestől, hangja az érzelmektől remegett: „Mester, ez azt jelenti, hogy ők még itt vannak? Ennyi év után még nem léptek tovább?” Az idős szerzetes csendben bólintott. „Nem lépnek tovább, mert még vannak befejezetlen dolgok: beteljesületlen kívánságok, be nem tartott fogadalmak, el nem engedett szívek.” Néhány lélekre a haláluk után családtagjaik emlékeznek, imádkoznak értük és érdemeket szentelnek békéjükért. De másokat valóban elfelednek – mint ezeket az elesett hősöket. Mit tehetünk értük? Hogyan segíthetünk nekik békét találni, amikor útjuk még nem teljes? Az egyik csoporttag remegve így szólt: „Mester, mit tehetünk, hogy segítsünk nekik továbblépni?” Az idős szerzetes csendben a távolba nézett, majd lassan így szólt: „Nem kényszeríthetjük, hogy menjenek, mert még nem készek a távozásra. De segíthetünk nekik békét találni a hálánkkal, imáinkkal és a szútrák ismétlésével. Nem parancsolhatjuk nekik, hogy engedjenek el mindent. Segíthetünk nekik megérteni, hogy még ha tovább is mennek, mi soha nem fogjuk őket elfelejteni.” Sok megvilágosodott Mester tanításában az ima nem csupán őszinte felajánlás az Istenségnek. Ez egy szeretetteljes energiaáram, amely átfolyik a fizikai világ és a spirituális birodalom közötti határokon. Ching Hai Legfelsőbb Mester (vegán) egyszer kedvesen megosztott egy üzenetet az ima erejéről: Imádkozzatok a rokonaitokért, barátaitokért, szüleitekért, nagyszüleitekért, bárkiért, akit szerettek, imádkozzatok értük. Ez a legjobb. Ez a legjobb nekik. És ha néha meglátod őket a házadban, akkor is használj szeretetet és világos magyarázatot. Mondd meg nekik, hogy már elmentek ebből a fizikai világból, és nem jó nekik, ha továbbra is szellemekként kószálnak, mert senkivel sem tudnak beszélni. […] Egész nap beszélhetnek hozzád, de te nem hallasz semmit. Néhányan képesek rá, de ritkán. Ez nagyon rossz nekik. Szomorúak, magányosak és frusztráltak, és úgy érzik, hogy nem törődsz velük. Ezért a legjobb, ha a saját vallásodban imádkozol, vagy bármelyik Szenthez, akiben hiszel. Vagy imádkozz Istenhez. Imádkozz az Úr Jézushoz. Imádkozz a Buddhákhoz, a kedvenc Buddhádhoz, a kiválasztott Buddhádhoz vagy sok Buddhához. Ez rajtad múlik – attól függ, mit akarsz tenni. Imádkozz, hogy megszabaduljanak. Ez a legjobb. Ez a legjobb. Ha van sírjuk, néha meglátogathatod őket. Vagy ha elhamvasztod a hamvaikat, és csak szétszórod őket a kertben vagy az erdőben, vagy eltemeted őket a föld alá, de imádkozz értük. Ne ragaszkodj hozzájuk, miután elhagyták ezt a világot, mert a Menny jobb nekik. Sok világ jobb, mint ez a világ. Legmélyebb hálánkat fejezzük ki a Legkegyesebb Mesternek, hogy megosztotta ezeket a tanításokat, és útmutatást adott nekünk a szívből jövő ima gyakorlásában. Ezek a történetek mindegyike új ablakot nyit a spirituális világra, emlékeztetve minket a könyörületesség mély erejére. Amikor őszintén imádkozunk az elhunytakért, imáink energiája nemcsak érdemeket szentel nekik, hogy békét és megszabadulást találjanak, hanem a szeretet fényét is terjeszti, és nyugalmat hoz az imádkozónak.











